Épp ott tartottam, hogy ha nem érkezik segítség, akkor az illető szabadulni fog karjaim közül, mikor végső megoldásként elengedtem, ám sálát erősen fogtam, és ahogy elakart futni, az lesiklott arcáról, amit én nem láttam, hisz nekem háttal volt, de Linda még épp meglátta mielőtt az idegen végleg elszaladt volna, és utánakiabált:- Bill!!! Az idegen hirtelen megállt, mint aki kővé dermedt, nekem pedig fogalmam sem volt mi folyik itt. Méghogy Bill? AZ A BILL???

Az az illető lassan megfordult, és megláttam az ismerős mogyoróbarna szemeket... Bizony... Ez Bill... De mi a francot keres itt? És miért követ? Nem értem ezt az egészet! Mintha külső szemlélő lennék.
-Bill...?-suttogtam magam elé. Bill arcán lefolyt egy könnycsepp, és elszaladt onnan.
-Mi a jó életet keresett ez itt?-kérdezte Linda döbbent arccal, némi haraggal a hangjában.
-Őszinte legyek? Fogalmam sincs.-mondtam halkan, majd egy könnycseppet éreztem az arcomra folyni. Aztán még egyet és még egyet.
-Csss... Ne sírj...-ölelt át Linda.
-Miért nem hagy minket békén?! Miért fájdítja a szívem? Miért nem képes eltűnni?-kérdeztem sírva.
-Ne mondj ilyet! Te magad sem akarhatod, hogy eltűnjön. Hiszen szerelmes vagy, nem?-mosolygott szelíden Linda.
-De ezzel csak fájdalmat okoz nekem, érted? Mert tudom, hogy nem lehet az enyém.-magyaráztam szorosan öleleve Lindát, és még mindig záporoztak a könnyeim. Linda nem szólt semmit, csak ölelt, és most nem is kellett más. Ez többet ért minden szónál... Pár perc alatt egész megnyugodtam.
-Szerintem hagyjuk a mozit. Menjünk haza.-nézett Linda a szemeimbe, és elsimított egy hajtincset az arcomból. Bólintottam egy aprót, és elindultunk a kijárat felé. Mikor kiértünk, hívtunk egy taxit, és elindultunk hazafelé.

***

-Végre itthon!-léptem be az ajtón, kicsit jobb kedvvel mint ami eddig volt. Linda egész úton szórta a poénokat, még a taxisofőr is nevetett.
-Jaja.-mosolyott Linda. Levettük a cipőnket és bementünk a nappaliba, ott azonban azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Bill és Tom ott ültek a kanapén, apám pedig a kanapé mellett állt. Ahogy megláttak minket, felálltak a kanapéról, és kissé zavartan pillogtak ránk.
-Sziasztok...-köszönt Bill halkan.
-Ti meg mit kerestek itt?!-kérdezte Linda elég gorombán, és egyből átkarolt, mivel látta, hogy mindjárt itt helyben elsírom magam. Csodálom őt, hogy ilyen nagy lélekjelenléte volt.
-Mi... Szeretnénk bocsánatot kérni...-mondta Tom lehajtott fejjel.
-Bill, miért követtél minket?-szegezte neki Linda a kérdést.
-Igazából felváltva követtünk titeket. Egyik nap én, másik nap Bill.-válaszolt Tom Bill helyett.
-És azért, mert hiányoztatok.-fejezte be Bill.
-Nem lett volna egyszerűbb eljönni ide és megbeszélni a dolgot?-kérdeztem most én.
-De, de nem hittem volna, hogy Bill olyan pancser, hogy simán elkapjátok.-vakargatta Tom a tarkóját, Bill pedig szokásához hűen elpirult.
-Az a lényeg, hogy mi tényleg nagyon kedvelünk titeket, és szeretnénk bocsánatot kérni azért, mert olyan hülyén viselkedtünk. Elvégre nem a kor számít, hanem az, hogy mennyire vagytok lelkileg érettek, márpedig ti egyáltalán nem vagytok gyerekesek. Jó persze ti is tudtok gyerekként viselkedni, de mi is, mind a mai napig, szóval ez szerintem nem olyan nagy probléma.-mosolygott Bill.
-Érett a felfogásotok is, és lehet veletek komolyan beszélni. Persze azt is tudjuk, hogy így nagyon türelmesnek kell majd lennünk, de szerintem megoldjuk. Tehát mit szóltok? Újrakezdhetnénk?-kérdezte Tom. Én hirtelen nem is tudtam mit kinyögi. Ez most komolyan megtörténik, vagy álmodok?
-Mi is hibásak vagyunk, mert nem mondtuk el a korunkat. De ha elmondtuk volna, akkor most nem lennénk itt, mert már az elején elfelejtettetek volna minket.-mondta Linda.
-Persze, és mi ezt meg is értjük, egyáltalán nem haragszunk érte.-szólt közbe Bill.
-Figyelj Bill... Már jó ideje az volt az álmom, hogy találkozzak veled. És ez megtörtént. Nem tudom, hogy azért, mert évek óta ezt kívánom a születésnapomra, vagy azért, mert szerencsés ember vagyok, esetleg azért, mert így rendelte a sors. De megtörtént. És pont ezért esett annyira rosszul az, hogy elhajtottál. Hogy csak így itt hagytál, egy ilyen apróság miatt. És mi van ha komolyabb problémáink lesznek majd? Újra és újra elhagysz? Míg meg nem unom, és nem fogadlak vissza többé? Nem akarok esélyt adni rá, hogy mégegyszer összetörhesd a szívem és az álmaim.-mondtam komolyan, azt nézve, mi Bill reakciója.
-Ne...Erika ne mond ezt! Ígérem, soha többé nem teszek hasonlót!-jött hozzám közelebb Bill, majd megállt előttem. Úgy láttam kicsit hezitált, majd lassan hozzámhajolt, átölelt,  és úgy folytatta.- Légyszives, ne hagyj el egyetlen rossz döntés miatt.-suttogta a fülem mellett.
-Na jóóó, mi most kimentünk.-somfordáltak ki a többiek. Biztos zavarban voltak.
-Bill...-suttogtam elgyengülten. Már attól majd' elolvadok, hogy átölelt, hogy tudom, hogy itt van velem, mellettem...
-Nem szeretnélek elveszíteni.-súgta a fülembe.
-Én sem téged.-bújtam bele a nyakába.-Amúgy Bill... Hogy a francba kerültél ide?-kérdeztem, teljesen nem odaillően. Bill halkan felnevetett.
-Apud engedett be. Bár az elején meg akart minket folytani.-nevetett.-De elmondtuk, hogy miért jöttünk. És rábólintott.-fejezte be mondókáját.
-Értem.-mosolyodtam el.
-Figyelj Erika... Járnál velem?-kérdezte Bill halkan. Egyből felkaptam a fejem.
-Ezt komolyan megkérdezted? Hát nem egyértelmű?-mosolyogtam, majd adtam egy apró puszit a szájára.
-És... Megcsókolhatlak? Vagy neked az még korai lenne? Mert ha igen akkor én megértem.-hadarta Bill.
-Bill... Ma csak ilyen butaságokat tudsz kérdezni?-közelítettem ajkai felé, mire elmosolyodott, és lehajolt hozzám. Ajkaink óvatosan érintették a másikét, s lassan egybeforrtak. Bill nyelve végigszántott ajkaimon, jelezve, hogy nyissam szét azokat, amit habozás nélkül meg is tettem. Karjaim lassan felkúsztak Bill nyaka köré, az ő karjai pedig a hátamról lejjebb csúsztak... Egyik kezemmel rácsaptam az ő kezére, mire belemosolygott a csókba, és kezei visszacsúsztak a hátamra, azonban ezúttal a fölsőm alá.
-Nem bírsz a véreddel?-szakadtam el tőle lihegve, nagy vigyorral az arcomon.
-Bocs.-motyogta elpirulva.-A többiek hova tűntek?-nézett körbe Bill meglepődve.
-Nem tudom... Motyogtak valamit, aztán meg nem figyeltem.-mosolyodtam el.
-Hehe, magunkra hagytak minket.-hajolt le hozzám még egy csókra.
-Meg kéne keresni őket, nem?-kérdeztem tőle miután elváltak ajkaink.
-Jah...-engedett el, majd megfogta a kezem, és úgy mentünk ki a konyhába, hátha ott vannak. És bizony, ott voltak. Apa valami újságot böngészett, Tom és Linda pedig beszélgettek.
-Látom kibékültetek.-húzta nagy mosolyra száját Linda, mikor meglátta összekulcsolt kezeinket.
-Igen.-mosolyodtam el.
-Azért remélem több ilyet nem csinálsz Erikával. Mert véletlenül eltemetlek élve.-morogta apa az újság mögül. Akaratlanul is elvigyorodtam mikor megláttam Bill rémült arcát.
-Nyugi, csak viccel.-nyugtattam Billt, mire felsóhajtott.
-Nem.-mondta apa nemes egyszerűséggel, még mindig a napilap mögül, Bill pedig ismét kissé ijedten pillantott rám. Majdnem elröhögtem magam, de inkább bent tartottam, mert nem akartam kegyetlennek tűnni. De Bill akkor is nagyon cuki ilyen kis rémült cicus fejjel! Meg lehet zabálni, hihi.
-Gyere Bill, megmutatom a szobám. Úgyse voltál még nálunk. Lindával egy szobában alszunk, Tom, gyere te is.-invitáltam őket. Mind elindultunk a szobámba, kivéve apát, aki belemerült az újságjába. Pár percen belül úgyis biztos elmegy dolgozni.
-Uhh...ez...tele van velünk.-nevette el Bill a végét, mikor meglátta a szobám, kiplakátolva a Tokio Hotellel.
-Öhm..ja...-pirultam el. Ha tudom hogy még visszajönnek, leszedem ezeket az izéket...
-Erika, ígérem, hogy mostantól mindig melletted leszek. Tehát ezek már nem fognak kelleni.-tépett le egy plakátot, és összehajtogatta.-Legyen ez a zálog. Vedd úgy, hogy amíg ez nincs a faladon, én addig foglak szeretni.-mosolyodott el, majd betűrte a posztert a zsebembe. És az a poszter, soha, de soha nem került vissza a falamra.

                                                        VÉGE

Méghozzá végérvényesen vége, mivel befejezem a blogot. Ennyi, kész, vége. Bár igaz, még legalább kétszer ennyi lett volna, mert volt hozzá ihletem. De nem baj. Úgyis csak kőkemény 3 ember olvas... Hogy őszinte legyek, kár, hogy így lett vége, de ez van, ezt dobta a gép. Nem látom valószínűnek. hogy folytatom ezt a blogot, de ki tudja :) Talán egyszer. Viszlát!